Ars poétikák
A modernség kezdetén, a századfordulón kialakult az izmusok sokasága, egy-egy stílust képviselve, hangos jelszavakkal a vásznakon. A művészek, a röviden fogalmazott programok elkötelezettjei, zászlóikat magasra emelték, a zászlórudakat beledöfték az anyaföldbe. A zászlórudak sűrű erdővé, kerítésekké váltak, nem lehetett közöttük járni. (1989) Én kitörtem a hangoskodók szűk karámjaiból a mezőre és nem törődve a divattal, hagytam, hogy a természet tanítson engem. De remélem, a képeim mégsem arról szólnak, amit ábrázolnak, hanem a gondolat szabadságáról. (1989) A művészet mise. Szent átalakulás. A művészet megváltoztatja a dolgokat, átlényegíti. A festék átminősül színné, formává, gondolattá. (1999)
Minden reggel, amikor kinyitom a szemem, világos van, és látok, megszületik bennem a néző. A néző fontos, aztán a művész. A nézőnek kell tehetségesnek lennie! (2003)
Tragikusnak érzem a helyzetet, nevezetesen a kortárs művészet és az alkotók elszánt tönkretételét, internálását a teljes ismeretlenség birodalmába. (2009) Az én művészi ars poétikám végtelen egyszerűen összefoglalható: a képzőművészetet elsősorban filozofikus tevékenységnek tartom; véleményt alkotni a világról és láttatni azt. A művész dolga az, hogy a művein keresztül a világ egységét próbálja meg érzékeltetni. Mindenképpen: a művészet nem más,mint a láthatóvá tett gondolat. (2000)
Művészek minden évben születnek, de ha a művek nem láthatók, akkor ők sincsenek, akkor esélyük sincs a bemutatkozásra. Saját példámból tudom, hogyan emelt engem az évente megrendezett kiállítások sora. Egy Országos Tárlatot annak idején több százezer ember látogatott. Ma múzeumba bemenni – magányos hallgatása lépteink zajának. (2008)
Egy arcra sokáig ráfókuszálni nagyon nehéz, ilyenkor a tekintet elpihen, egy picit „szétúszik” a kép,és akkor látjuk benne a nevetést, a rémületet, mindent. A képek persze nem egy pillanatot ábrázolnak,hanem egy folyamatot, amely folyamat történelmileg csupán egy pillanat. (2005)
A kortárs hazai művészet egészére irányuló figyelmet keveslem, és nélkülözhetetlennek tartom az Országos Tárlatok évenkénti megrendezését, mint a legszélesebb körben merítő tehetségkutatásnak az eszközét. A művek és a közönség expo - szerű találkozást, a népművelés alkalmát, az alkotók ismerkedési fórumát, a rendszerességből fakadó évenkénti késztetést és serkentést és az igényes, nagyközönség elé szánt műveknek, és annak a talán még meglévő hazai földre jellemző vizuális zamatnak a felmutatását,amely gazdagíthatja, az egész világon általánosan jellemző mai avantgárd kiállítótermi spektrumot. (1998)
Az üresen kongó múzeumi termeket ki akarom fordítani az utcára, a járókelőt megszólítani, hogy megtorpanjon és megálljon. A művész tehetségéhez fogható, tehát a hozzám méltó nézőt szeretném meglelni, mert az ihletett NÉZŐ a harmadik évezred hőse, akinek a tehetsége fontosabb a művész tehetségénél. (2005)
Közel 16 éve szünetelnek a Műcsarnokban a Képzőművészeti Országos Tárlatok, és ez a körülmény azt eredményezte, hogy az eltelt időben folyamatosan a közösség érdeklődése megszűnt a kortárs művészet iránt, a művésztársadalmat a közönség nem ismeri, értékéről összehasonlítás híján tudomást sem szerezhet. A művészek nem tudnak egymásról,izoláltan élnek és dolgoznak, teljesítményüket nemzetikonszenzus nem igazolja, nem derülhetnek ki az értékviszonyok, a díjak protokoll jellegűek. Ebben a cinikus helyzetben az sem derülhet ki, hogy ki lehetne jó kritikus, kortárs művészettel foglalkozó történész, esetleg főigazgató a Műcsarnok élére. (2005)
Ha nincsenek országos tárlatok, nem születhetnek új nevek, új tehetségek, új jelentős művek, és sajnos még az sem derül ki, hogy kik a rossz művészek. (2005)
A Műcsarnokot 1894-ben országgyűlési törvénnyel hozták létre, azért, hogy megfelelő kiállítóhelye legyen a kortárs magyar képzőművészet reprezentatív bemutatásának. Ezt a törvényt egy évszázad alatt megtartották, egészen a rendszerváltásig. Érdekes, azóta egy országos tárlat sincs… Bizonyos képek csak akkor készülnek el, ha van esély a méltó bemutatkozásra. Csontváry képei ezért születtek meg. (2006)
A kortárs művészet ismerete ma nem tartozik az általános műveltséghez. Ha én most lezárnám a Szabadság hidat, és csak azt engedném át, aki tud mondani három kortárs festőt, akkor a hídon nem lenne forgalom… De amikor mi fiatalok voltunk, akkor, ha valaki nem ismerte Medgyessyt, Ferenczy Bénit, Laknert, Barcsayt, Bernáthot, Csernust, vagy nem hallott Gyémántról, vagy Domanovszkyról, Fónyiról, a művészeti vitákról, az egy bunkó volt. (2006)
A képzőművészet elsősorban filozofikus tevékenység: véleményt alkotni a világról, és láttatni azt. Ezt kell tennünk! A világ egységét hirdetni meg a művekben. (1999)
A Bibliáról... A könyveim az ágyam mellett úgy tornyosulnak, mint a nemrég volt Iker-Tornyok (Twin Towers) New-York Manhattan városrészben. A Bibliám fölött ott van Kopernikusz és Einstein műve, Darwin és Szent- Györgyi Albert munkája, a görög mitológia és Shakespeare csodálatos világa, Rembrandt és Csontváry albuma, Petőfi, Ady és József Attila versei.